Rudolf és a Mikulás
Messzi földön, havas tájon hol mindig fúj a szél, ott lakik a Mikulás, hol a napocska is kabátkába bújva kél. Mikulás egy szép napon sietve a játék gyárba, manócskáját a sarokba kuporodva sírni látja.
- Mi történt hát - kérdi tőle, miért búsul a játékoknak készítője? Manócska elpanaszolja, kalapácstól fáj az ujja. Néhány jó szó, egy apró kötés - meggyógyul majd - mondja, s végül egy nagy ölelés. Most hogy minden rendben gondolta, messziről ezt rénszarvasa látta, de nem hallotta.
 - Rudolf ezért úgy gondolta a Mikulás őt nem szereti, s a dolgát többé már nem teheti. Fájó szívvel, szomorúan elballagott, s az erdő legmélyebb zugában elbujdosott. Eljött az ünnep s Mikulás hű társát hívta, közben ajándékkal teli zsákját szánra rakni alig bírta. Aggódni kezd, mert rénszarvasát nem látja, hisz máskor Rudolf az indulást már alig várja. Manócskáit kérdezgeti nem látták-e merre ment, az erdő felé mutatnak - talán arra felé indult mert itt nincs se kint, se bent.
 - Mikulás elindul az erdő mélyére, de rénszarvasát látja már az erdő szélébe. - Miért búslakodsz drága barátom ide kint - kérdi, aggódóan ölelgeti s Rudolf ezt nem érti. - Azt hittem már nem kellek neked, azért a manókat ölelgeted - Felkacag a Mikulás és azt mondja neki: - Ó én drága rénszarvason, hű társam én el nem hagyom. Te ki mellettem voltál minden télen, fagyos hóban, jeges szélben, minden évben.
- A Mikulás mindenkit nagyon szeret, mindenkinek segít, akinek csak lehet. - Menjünk hát és lepjük meg a gyerekeket - Most hogy minden rendben van, mindenki tudja, a Mikulásnak indulni kell egy nagyon hosszú útra.
 - Sok kisgyerekhez el kell ma menni, mindenki fája alá ajándékot kell tenni. Ez volt hát a Mikulásnak története, így értette meg minden kisbarátja, milyen nagy a szeretete. E szeretet majd hozzátok is elér, csak várjátok ki, míg messzi földről odaér.